Dai 17-sho

Ezt alig hiszem el...  ezért megérte elmenni és félholttá lövetni magam! Végre Arata viszonozza az érzéseimet! Biztos, hogy ezt nem álmodom? Annyira aranyos, hogy itt ül az ágam mellett... az arca teljesen vörös... látom, mennyire meg van szeppenve... nem csodálom.... nekem is sokáig tartott elfogadnom a tényt, hogy a legjobb barátomba vagyok szerelmes...
 - Mióta? - kérdezte.
 - Tessék? - néztem rá csodálkozva.
 - Mióta... szeretsz?
Ezen most legondolkodtam... mióta is... már én se nagyon emlékszem rá... Viszont tudtam, hogy Ő pontos választ vár tőlem... De mégis mit mondjak neki.... már tudom..
 - Emlékszel, amikor gyerekként megesküdtünk egymásnak, hogy mi mindig együtt leszünk? - egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott - Már akkor csak érted éltem - mosolyogtam rá.
Láttam, hogy meglepte a válaszom. Hiszen ennek már vagy 6-7 éve... elég hosszú idő... De most rajtam volt a sor...
 - És te? - kérdeztem vissza kíváncsian.
Hatalmas, kiskutya szemeket meresztett rám, a kérdés hallatán. Teát csak most ébredt rá az érzéseire... na szépen vagyunk, nem mondom...
 - Igazából... mindig is nagyon fontos voltál nekem... szinte testvérekként nőttünk fel.. mindig együtt voltunk... de amikor egyszer csak eltűntél, úgy éreztem, mintha egy részem tűnt volna el.. magányos voltam és hiányérzetem támadt... Amikor utánad indultam, mintha pontosan tudtam volna, hogy hol vagy, céltudatosan mentem... és pontosan tudtam miket vittél magaddal, és mire lehet szükséged még... Mintha csak a te fejeddel gondolkoztam volna.. mintha bele láttam volna a gondolataidba... azt hittem ez is csak egyfajta testvér-viszony miatt alakult ki... de már tudom, hogy nem...
Nem hittem a fülemnek... szóval ez most egy szerelmi vallomás volt Arat módra?
 - Ha ilyen aranyos vagy, nem vállalok felelősséget a tetteimért - súgtam és újra megcsókoltam.
először meglepődött, majd ugyan ügyetlenül, de viszonozta a csókom... elmerültünk a pillanatban, meg se hallottuk, hogy kinyílik az ajtó és valaki bejön...
 - Na végre, hogy összejöttetek fiúk! - kiáltotta örömteli hangon Chuu és ránk vigyorgott...

Dai 16-sho

by: Arata

Hogy mi? Szeret? Ezt meg hogy érti?
 - Isato.. én is szeretlek - böktem ki végül...
láttam, hogy meglepődik, majd mosoly ül ki arcára...
 - Butus... én nem úgy értem... nem barátilag... hanem így - mondta, majd megfogta ingem gallérját, magához húzott és megcsókolt.
Ezt nem hiszem el... hát ezért viselkedett mostanában ilyen furán... Ajkai bennem is felébresztettek valamit... viszonoztam csókját... Jóleső érzés futott végig testemen... mintha megbékéltem volna... azonban csókunk félbe szakadt..
 - Áu...
 - Jaj, bocsi - mondtam gyorsan, amikor észrevettem, hogy kezemmel hozzáértem a vállán lévő sebhez.
 - Semmi baj - mondta nevetve.
Zavarban voltam... és nem csak azért, mert fájdalmat okoztam neki... hanem a csók miatt... Nem is gondolkoztam...
 - Miért csókoltál vissza? - kérdezte halkan...
 - Magam se tudom... ez tűnt helyesnek..
Nem mondott semmit... én pedig nem mertem rá nézni. Amikor viszont megszólalt, hangja teljesen megváltozott... csalódott volt.
 - Helyesnek? Úgy érted, ha egy haldokló azt mondja szeret és megcsókol, akkor az a helyes, ha visszacsókolsz?
 - Ne-em...nem úgy értettem - tiltakoztam hevesen.
 - Akkor?
 - Úgy értve tűnt helyesnek... hogy... - kezdtem, de nem tudtam mit is mondhatnék...
 - Hallgatlak... - mondta durcásan.
 - A szívem súgta, hogy így helyes - motyogtam zavartan.
Nem válaszolt... meg se mozdult... Egyszer csak felült az ágyon... Rá néztem... szemében öröm csillogott... mosolygott. olyan elbűvölően, mint eddig még sohasem.. éreztem, hogy egy nagyot dobban a szívem... nem tudom ezt megmagyarázni... de olyan volt, mintha csak most kezdenék élni...

Dai 15-sho

by: Arata

Szinte a karjaim között halt meg... A táskámból elővettem azt a speckó gyógyszert, amit még a Vállalat-tól loptunk el anno... arra fejlesztették ki, hogy mindenféle sebet és betegséget meggyógyítson. Vészhelyzetekre raktam félre, senki se tudott róla... ez pedig most vészhelyzet. Isato élete forog kockán. Amilyen gyorsan csak tudtam beadtam neki, majd felkaptam és elindultam vele vissza a bunkerba... Félúton találkoztam pár társammal... Igazság szerint le kellett volna őket teremtenem, amiért a parancsom ellenére is utánam jöttek, de most szükségem volt a segítségükre... és a járművek is jól jöttek... Az egyébként 2 napos utat fél napa alatt sikerült megtennünk... Végig Isato mellett voltam... láttam, hogy  a sérülései komolyak, de mivel Ő maga is ellátott belőle jó párat, a gyógyszer gyorsan hatott. Mindenki aggódva fogadott minket... A lányok inkább nem is jöttek túl közel.. Igazat adtam nekik... Isato szörnyen festett... A karja és a lába szinte csak csonkként lógott... mindenen csurom vér volt... Bevittük a betegszobába... amilyen gyorsan csak tudtuk, elkezdtük pótolni a vért, és infúziót kötöttünk be neki. A többiek kimentek a szobából, egyedül maradtam Isato-val. Mellette maradtam és a kezét fogtam... Próbáltam átadni neki az erőmet... Tudtam, hogy ostobaság, de úgy éreztem, hogy ezzel talán segíthetek neki... Még sohasem éreztem magam ennyire tehetetlennek... A barátom haldoklott! éreztem, hogy könnyek gördülnek le az arcomról... Behunytam a szemem, és ráborultam Isato mellkasára... Egyszer csak egy kéz letörölte a könnyeimet.. felkaptam a fejem...
 - Miért sírsz? - kérdezte hörgő hangon.
 - Isato... - néztem rá könnyes szemekkel - Hogy vagy?
 - Szerinted? Mint akit szétlőttek a robotok - nevetett, de nevetése köhögésbe fulladt...
 - Pihenned kell, ne beszélj.
 - Semmi baj... jól vagyok...
 - Isato... miért mentél el - kérdeztem alig hallhatóan...
 - Úgyse értenéd.... nem számít...
 - Mi az, hogy nem érteném? A barátod vagyok, miért titkolod mégis előlem? - kérdeztem könnyeimmel küszködve.
 - Érted tettem... - felelte nagy sokára.
 - Értem?
 - Igen... érted....
 - De mégis miért?
 - Mert szeretlek....

Dai 14-sho

Már jó messzire kerültem a bunkertől... mondjuk elég durva volt az út... több robotba is belebotlottam...és nem mindegyik találkát úsztam meg épp bőrrel... még szerencsém, hogy magammal hoztam egy elsősegély ládát is... különben már biztosan elvéreztem volna.... Bakker, több fegyvert kellett volna magammal hoznom! De minél hamarabb le akartam lépni, így nem volt időm gondolkodni...  Most is éppen egy harc közepén vagyok...éppen, hogy sikerült elbújnom az egyik szikla mögé... ha jól számoltam vagy 4 robot szállhatott rám... a munícióm pedig már fogytán van... nem biztos, hogy ezt túl élem... Igaz is... miért akarok én egyáltalán életben maradni? Hiszen nem kellek senkinek... azért éljek, hogy végig csak kóboroljak és meneküljek? Na azt már nem. Nem fogok egész életemben bujdosni! Akkor inkább itt és most meghalok! Megigazítottam a táskám és ellenőriztem a fegyvereimet. Minden rendben volt. Vettem egy mély levegőt, majd kiugrottam a szikla mögül. Tévedtem... nem 4 robot volt, hanem 6.... na de az a 2 ide vagy oda... Tüzelni kezdtem. A robotokat elég váratlanul érte az én kis kitörésem. Ezt kihasználva rögtön leszedtem a fele a bandát. De az egyik rohadék eltalálta a jobb karomat. Azonnal elejtettem a fegyvert... Nem tudtam mozgatni a karom, kénytelen voltam behúzódni ismét egy szikla mögé... Fél kézzel nehéz lesz lerendezni még 3-at... lehet, hogy tényleg itt a vég... de nem adom én magam olyan könnyen! Egyel még biztosan el tudok bánni! Bárcsak lenne nálam most egy puska... azzal simán leszedném őket innen... A hátizsákomból elővettem a maradék kötszert is. Amennyire tudtam, rendbe raktam a karomat, majd hozzá kötöttem az utolsó fegyverem. Tele töltöttem a tárat, most utoljára, majd egy újabb mély levegővétel után ismét kiugrottam rejtekhelyemről. Pont sikerült egyet leszednem, amikor egy másik eltalálta előbb a combom, aztán a bal lábam... Na ennyi volt... nekem itt van végem... de legalább 4 szemetet leszedtem... ez is valami. Tehetetlenül feküdtem a földön... már mozdulni se tudtam... mindenem sajgott. Már csak azt vártam, hogy mikor lőnek vagy fejbe, vagy szíven.... de lehet, hogy csak hagynak itt elvérezni... Hallottam, hogy a robotok egyre közelednek felém. Na akkor már csak egy lövés van hátra és békében aludhatok... örökre... már csak pár méter és ide érnek... nem kell sok... Gyorsan végig gondoltam az életem... Nem bántam meg semmit. Remek családom volt és remek barátaim. Még szerelmes is voltam... Basszus... lehet, hogy el kellett volna mondanom neki... akkor tuti egy életre megutál és elfelejt... na már mindegy. Végem van, mint a botnak. Az a két köcsög robot odajött hozzám és megállt fölöttem. Az egyik rám fogta a stukiját... remek... szívlövés... akkor ha rám találnak még felismernek. Behunytam a szemem és vártam.   Lövést hallottam... de nem éreztem semmit... Talán elvétette? Az meg hogy lehet? Még egy lövés... valami rám fröccsent... de nem éreztem a golyót a testembe hatolni... Kinyitottam a szemem... A robotok mellettem feküdtek a földön... végük volt... Előttem egy alak tűnt fel... hátizsákkal és egy puskával... egyenesen felém tartott...
 - Te meg mégis mi a jó büdös francot művelsz itt, Isato?? - ordította és behúzott egyet.
Én már alig élek, erre ez a barom behúz nekem... remek... igaz barát... de mégis mit keres itt? már mindegy. Nekem annyi... még utoljára felnevettem, aztán minden elsötétült előttem... és többé nem éreztem fájdalmat...

Dai 13-sho

by: Arata

Hála a húgomnak, rájöttem valamire. Ha én most összeomlok, azzal nem csak magamnak vagy Isato-nak teszek rosszat, hanem az egész csapatnak... a családomnak. Erősnek kell maradnom és mindenáron visszahozni Isato-t. A csapat éppen a "zárkát" fésülte át. Egy nagyobb csoport a kis asztal előtt állt, a másik pedig e fürdőben. Először a fürdőhöz mentem... Azonnal utat engedtek, amint megláttak engem. Amíg ide értem újra felvettem a "maszkom". A többiek újra az erős vezetőt látták maguk előtt, nem az összeomlott barátot. Azonban a fürdőbe érve meginogtam... A falon a csempe betört egy részen, a padlón pedig vér volt... megnéztem a kis szekrényt... hiányzott belőle némi kötés.. Tehát ellátta magát... De mégis mi a francért törte össze a csempét és a kezét? Felesleges lett volna DNS mintát venni.. hiszen csak mi ketten voltunk idebent... A másik csoport felé tartottam. Egy lapot tartottak a kezükben. Ahogy láttam Isato füzetéből lett kitépve. Oda nyújtották nekem... Egy búcsúlevél volt...

"Elmegyek, ne keressetek!!"

Isato írása volt. De mégis mi történhetett vele? Még csak furcsán se viselkedett... ugyan olyan volt, mint mindig... Én már itt semmit se értek... A családomra néztem... Kíváncsian várták a reakciómat... nem csodálom őket... biztosan ők is teljesen kiborultak... Amióta az eszünket tudjuk, mindig is együtt voltunk... már a kezdet kezdetétől Isato, Chuu és én vezettük a csapatott... erre egyikünk eltűnik... és csak egy sort hagy maga után... és rengeteg fájdalmat... Döntöttem. Én magam megyek el Isato után.- Köszi skacok, innentől átveszem - néztem a többiekre.Mind komolyan bólintottak, majd kimentek. Még körül néztem a szobában, aztán én is kimentem. A szobámba siettem, összepakoltam pár cuccomat, és néhány fegyvert. Meg vártam, amíg a többiek lemennek az ebédlőbe és akkor majd titokban kisurranhatok. Hagytam nekik egy üzenetet...

"Elmentem megkeresni Isato-t. Aki utánam merni jönni, az halál fia, világos? A távollétemben a főnök Chuu és Hakuri! Követnetek kell a parancsaikat, akár csak az enyémeket! Értem ne aggódjatok, pár napon belül visszatérek Isato-val!"

A szobámban hagytam a levelet, majd én is elhagytam a bunkert...

Dai 12-sho

by: Arata

Amikor felébredtem, éreztem, hogy valami baj van. Mintha... hiányérzetem lennne. Szinte kiugrottam az ágyból. Körülnéztem... a másik ágy üres volt... a szekrényhez mentem, de hiába... üresen találtam azt is. Isato eltűnt. Bár lehet, hogy csak hamarabb ment ki... de ez akkor sem jellemző ráá... Hamar megvetettem az ágyam, majd kimentem a "zárkából". A többiek már vártak rám. Amikor megláttak, nagyon meglepődtek.
 -Isato-kun hol van? - kérdezte végül a húgom megtörve a csendet.
Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Ezek szerint mégse a Nem törődve a többiekkel átvágtam rajtuk és Isato szobájába rohantam. Amint kinyitottam az ajtót, már biztos volt... Isato elment... A felismerés ólomsúlyként nehezedett rám... Összerogytam a terhe alatt. Mégis mi a francot képzelt az az idióta? Miért lépett le csak így? Dobogó lépteket hallottam a hátam mögül. A többiek is utánam rohantak... Ugyan azt a következtetést vonták le, amit én.... Egyedül Chuu jött oda hozzám... Leguggolt mellém és átkarolta a vállam..
 - Megtaláljuk - súgta a fülembe.
Én megszólalni se tudtam... könnyek csorogtak végig az arcomon. Hallottam, ahogy Chuu pár utasítást oszt szét. a többiek eltűntek és csak mi ketten maradtunk... Chuu felsegített és leültetett Isato ágyára. Amint megéreztem az ismerős illatát még jobban ömleni kezdett a könnyem... nem tudtam abba hagyni... pedig jól tudtam, hogy ez egy vezérhez nem illik... sőt egy férfihoz sem...
 - Figyelj rám - kezdte lágy hangon Chuu és felemelte a fejem - El kell mondanod, hogy mi történt köztetek odabent. Biztosra veszem, hogy amiatt ment el, ami bent történt veletek.
Nem tudtam megszólalni... csak megráztam a fejem. Pár perc csend következett, amit egy hatalmas csattanás szakított félbe. Könnyeim azonnal elálltak. Kerekre nyílt szemekkel néztem húgomra, majd sajgó arcomhoz kaptam a kezem.
 - Ide figyelj! Nem érünk rá arra, hogy te az önsajnálatodba temetkezz, értve bátyó?? Minél hamarabb meg kell találnunk Isato-t és vissza hozni! Nem csak neked van rá szükséged, hanem mindnyájunknak!! - ordította a kishúgom ,mint valami katonai kiképző.
El se hiszem, hogy Ő az én húgocskám... Már felnőtt... és erősebb lett, mint bármelyikünk. Vettem egy mély levegőt, letöröltem könnyeim és felálltam az ágyról. Megpaskoltam a feje tetejét és rá mosolyogtam.
 - Köszi, Chuu.

Dai 11-sho

El se hiszem... valami perverz lettem, vagy mi? Még szerencse, hogy ez már az utolsó nap... Nem tudom, hogy kibírnék-e itt összezárva vele mg egy napot... *sóhaj* Ilyen nincs.... egy szörnyeteg vagyok... és én hülye még egy percig azt gondoltam, hogy az én szerelmem lehet tiszta... milyen gyerekes is vagyok... Még szerencse, hogy nem tudja mikre is gondoltam... Tuti, hogy undorodva lökne félre...
 - A franc egye meg - vágtam bele a csempézett falba, ami darabokra tört a kezem alatt...
Nem éreztem a fájdalmat... csak a lecsöppenő vért láttam a hófehér padlón... de nem érdekelt... megérdemeltem... Kinyitottam a tükör mögötti kis szekrényt, és gyorsan bekötöttem a kezem. Utána felöltöztem és kimentem. Arata a gépe előtt ült, mintha mi sem történt volna...  Jobb is így... Sőt! Az lenne a legjobb, hogyha amint kikerülök innen, elhagynám a csapatot... Mégis mi szükségünk lenne egy olyan haszontalan perverzre mint én? Csak hátráltatom őket... Ha pedig megtudnák, hogy meleg vagyok, tuti, hogy az egész csapat megutálna... Nem akarom, hogy a családom megutáljon.... Döntöttem... amint kinyílik az ajtó, elmegyek... Nem zavarom őket tovább... Az ágyamhoz mentem. Elővettem a füzetem és egy gyors búcsúlevelet írtam... Csak annyit írtam nekik, hogy elmegyek és ne keressenek... mindenkinek így lesz a legjobb. Legalább nem lesznek összezárva egy olyan beteg állattal, aki beleszeretett a gyerekkori barátjába és róla fantáziál... A levelet beraktam a párnám alá... aztán lefeküdtem aludni... Az utolsó estém itt.... Az utolsó estém vele... velük... Már biztos vagyok benne, hogy helyesen döntöttem. Mégis fájt... a szívem.... Hamar elaludtam... Hajnalban keltem fel, még a Nap előtt... összepakoltam a cuccom és kinyitottam az ajtót. A levelet kivettem a párnám alól és az asztalra tettem. Még egyszer végigmentem a bunkeren, hogy elköszönjek tőle és a bajtársaimtól. Amikor Chuu-hoz értem, a homlokára nyomta egy puszit majd végleg elbúcsúztam. Tudtam, hogy többet nem jöhetek ide vissza. Már nem. Magamhoz vettem a hátizsákom és elhagytam a bunkert... örökre...

Dai 10-sho

Ezt nem hiszem el... hogy lehetek ilyen béna? Valamit gyorsan ki kéne találnom... Nem feküdhetek csak így rajta... De mégis mit kéne tennem? Rá néztem... a szemébe... Ő lassan felkönyökölt... Arcunk csak milliméterekre volt egymástól... Ekkor becsukta a szemét, és megcsókolt... Ezt nem hiszem el... Ez biztosan csak képzelem... Arata biztos nem csókolna meg... Ő nem olyan, mint én.. Ő nem meleg... A csókja forró volt, és édes... Nyelvével a számba hatolt... Kezeim és lábaim elerőtlenedtek... Attól féltem, hogy ráesek.. Ekkor Ő hirtelen felült, én pedig a fenekemre huppantam. Ő megfogta az állam, és ismét megcsókolt. Éreztem, hogy odalent teljesen kemény leszek... Már csak ez hiányzott... Időközben Arata már nem a szám csókolta, hanem a nyakamat... Egy halk, fojtott nyögést hallottam, és csak később jöttem rá, hogy én adtam ki azt a hangot... Ahogy Arata egyre lejjebb csókolt, én lassan hátrébb csúsztam, hátammal nekidőltem a falnak... Már a hasamnál járt, amikor kezét rám kulcsolta, majd pedig szájába vett... Földöntúli kéj hullámzott át rajtam. Apró, fojtott nyögések hagyták el a torkom. A vágy csúcsára érve egy kiáltással mentem el... Arata felemelte a fejét, megtörölte száját, majd rám mosolygott. Kibújt a felsőjéből, majd ismét megcsókolt. Tudtam, most rajtam a sor. Végigcsókoltam a testét, majd amikor a nadrágjához értem, kikapcsoltam az övét. Kissé megemelte a csipőjét, én pedig valamennyire lehúztam nadrágját. Kezembe vettem őt, majd a számmal kényeztettem... Még nem ért el a csúcsra, amikor megfogta az állam, és felemelte a fejem. Kissé kába tekintettel néztem fel rá. Mély, rekedtes hangon szólalt meg:
 - Gyere, benned akarok lenni - súgta, hogy ne hallja más.
Egy pillanatig haboztam, majd bólintottam. Ő hanyatt feküdt és félkönyökre ereszkedett. Én lassan felé ültem lovaglóülésben. Kínzó lassúsággal ültem rá... Éreztem, ahogy mélyebbre és mélyebbre hatol bennem... annyira jó volt végre magamban érezni őt... Lassan mozogni kezdtem, nem kellet sok idő, míg éreztem, hogy vágya bizonyítéka belém lövell. Zihálva nézett rám. Kezét a csípőmre rakta, majd ő vette át az irányítást. Egy lendülettel átfordított, így Ő került felülre. Először lassú, majd egyre gyorsabb tempót diktált... Együtt értük el a beteljesülést... Testünk verejtékben úszott, mi pedig zihálva feküdtünk egymáson...
 - Szeretlek -súgtam halkan...
Nem érkezett válasz.... Becsuktam a szemem, azonban amikor kinyitottam Arata feküdt alattam, teljesen felöltözve. Kérdőn nézett fel rám.
 - Leszállnál rólam? - kérdezte kissé ingerült hangon.
Én zavartan gördültem odébb... Ezt nem hiszem.. Tehát csak képzelődtem? Ilyen nincs... én már komolyan megőrültem....

Dai 9-sho

Újra itt a reggel... Most nem a szokásos időben keltem fel... A tegnapi dolgok kimerítettek... Egy ismerős és finom illatra ébredtem fel.. Álmosan ültem fel az "ágyban", majd nyújtózkodtam egyet egy ásítás kísértében. Körbenéztem... Arata a konyhában ügyködött... Valami reggelifélét próbált összehozni... Kimásztam az ágyból, és szemem dörzsölve indultam el felé...
 - Á, felébredtél? Meny, zuhanyozz le, addigra kész lesz a reggeli is - mosolygott rám.
 - Hogy-hogy ilyen korán fenn vagy? És még reggelit is készítesz?
 - Korán? Barátocskám, de aztán jócskán elaludtál... nézz csak az órára...
És valóban.... Egek... ilyenkor már vagy 3-4 órája talpon szoktam lenni... De na... a tegnapi nap nem volt igazán átlagos...
 - Na nyomás zuhanyozni - szólt rám.
 - Jó-jó.. máris megyek - túrtam bele a hajamba és a zuhany felé vettem az irányt.
Ledobáltam magamról a ruhákat, bedobtam a mosógépbe Arata ruhái mellé, majd elindítottam. A gép halk zúgásba kezdett, én pedig bemásztam a zuhany alá... A jéghideg vízcseppek felébresztettek, és kiverték a szememből az álmosságot végre. Felfrissülve léptem ki a zuhany alól... Azonban amint kiléptem, hanyatt is estem...
 - Áúú - kiáltottam.
Futó lépteket hallottam, majd az ajtó kinyílt. Arata rohant be rajta... Riadt tekintettel nézett körbe, majd tekintete megállapodott rajtam... Én még mindig abban a pózban voltam, ahogy seggre estem a kövön... Lényegében full terpeszben, egy száll f*szban... Rám nézett, tátott szájjal bámult, majd arcára pír szökött, és elfordította a tekintetét...
 - Jó-jól vagy? - kérdezte dadogva.
 - Igen... csak elcsúsztam valamin.
Körbenézett, majd leguggolt a mosógép mellé. Tanulmányozni kezdte, majd magyarázni kezdett...
 - A gép ereszti a vizet... már ki kéne cserélni... biztosan ezért csúsztál el.. kiengedte a mosószeres vizet...
 - Igazad lehet... átkozott gép...
 - Tessék - dobott hátra egy törülközőt.
  - Ööö.. köszi - mondtam, elvettem a törülközőt, és megpróbáltam felállni...
Azonban nem jártam sikerrel.. ismét elcsúsztam.. egyesen Arata-ra estem... Magam alá tepertem szegényt... Egy kis kötényben, pulcsiban és tárdnadrágban pislogott fel rám, én pedig pucéran magasodtam felé.

Dai 8-sho

Lehet, hogy ezt nem kellett volna... De már késő.. Megérdemli... Még, hogy nem tekint barátjának... Na remek... Igazán kedves tőle... Én itt kiteszem érte a lelkemet is, ő meg így nézz rám... Miután jól megmondtam neki a magamét, ő is visszament a saját ágyára... Magával vitte a gépet is, és bőszen írni kezdett... Én elővettem a kis könyvemet, és olvastam... Felraktam fülhallgatóm, és bekapcsoltam egy hangos és pörgős zenét... Valamivel muszáj volt elterelni a gondolataimat... Valamiért rosszul érzetem magam.. Lehet, hogy túl kemény voltam vele? Lehet, hogy tényleg nem kellett volna elolvasnom a naplóját.. Ha igaz barát lennék, nem tettem volna meg... Csak az a gond, hogy én nem csak barátként tekintek rá... Vettem egy mély levegőt, majd erőt vettem magamon. Kitéptem a fülemből a zenét, becsuktam a könyvet, és odamentem hozzá... Nem nézett fel a gépéből, csak írt tovább... De tudtam, hogy észrevett....

 - Figyelj... sajnálom az előbbit... nincs valami jó napom - mondtam, de semmi válasz... - Tudom, hogy nem kellett volna, de...

 - Elolvastad a naplómat- fejezte be helyettem a mondatot...

Nem tudtam erre most mit válaszolhatnék.. Csak zavartan bólintottam... Ő végre abbahagyta az írást, lecsukta a laptopot, és felült az ágyon...

 - Ezért voltál ilyen fura? A tegnapi bejegyzésem miatt?

 - A-azt hiszem igen....

 - Figyelj.. amit írtam, hogy már nem tekintek rád barátként... Azt úgy értettem, hogy már nem barátként, hanem TESTVÉRKÉNT tekintek rád...

Ezt nem hiszem el... A falnak dőlve lecsúsztam a földre és fejemet fogtam... Hogy érthettem őt ennyire félre? Milyen ostoba is voltam... Szinte már nevettem magamon... Ő felállt az ágyról, és odajött hozzám... Letérdelt elém, és megölelt... Éreztem a törődést körém fonódó karjaiból.  Ostoba voltam.. nem is kicsit...

 - Köszönöm - súgtam halkan.

 - Ugyan már.. Eddig mindig te segítettél nekem... én tartozom köszönettel... Én érted semmit se tudtam tenni...

 - De igen! Te mindig mellettem állsz.. benned bízhatok...

 - Ez a testvérek dolga - mosolygott rám.

Egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk... El se hiszem, hogy egy kis apróság miatt húztam fel magam...

 - Ígérjük meg, hogy ezentúl mindent elmondunk a másiknak, és nem lesznek titkaink... annak érdekében, hogy elkerüljük az ehhez hasonló helyzeteteket - nyújtottam felé a kis ujjamat..

Ő először furcsállva nézett rám, majd elnevetett magát, és ő is ujját nyújtotta.

 - Rendben van - nevetett.

Úgy éreztem magam, mint még kiskorunkban... annak idején hatalmas ostobaságokon tudtunk veszekedni... és mindig megígértük egymásnak, hogy többet ilyet nem teszünk... másnap pedig újra összevesztünk... A nap további része eseménytelenül telt... Megvacsoráztunk, majd mentünk aludni... Az éjszaka közepén pedig ugyan abban a pózban ébredtem, mint előzőleg.. De most nem húztam fel magam rajta... Csak nevettem egy jót, közelebb húztam magamhoz, és aludtam tovább...

Dai 7-sho

Komolyan mondom, olyan, mint egy gyerek… Sose változik… Óvatosan kimásztam mellőle, és mentem zuhanyozni… Amikor kijöttem a zuhany alól, ő még mindig aludt… Úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak azt a naplót… Beléptem a gépbe, és keresgélni kezdtem… Hamar meg is találtam a keresett fájlt… Bőszen olvasni kezdtem…

„Ma újra csatába mentünk… 2 embert vesztettünk el… Az én hibámból… Ma ismét elzárkóztam… Isato ismét velem van… Sokkal tartozom neki… Nem is… Mindent neki köszönhettek! Annak idején miatta nem adtam fel. Miatta éltem tovább… Örökre a barátomként gondolok rá… Legalábbis ezt gondoltam… De már nem így látom… Már nem tudok rá barátomként gondolni… Valami megváltozott benne… És bennem is… már nem vagyunk ugyan azok, akik egykor voltunk…”

Ezt nem hiszem el… Tehát nem tekint rám barátjaként… Igaza volt.. Ezt nem kellett volna elolvasnom… De már mindegy… már nem tudok változtatni azon, mait megtettem… Kikapcsoltam a gépet, és mentem, hogy megcsináljam a reggelit. Kedvetlenül sétáltam a konyhába… Mire elkészült a reggeli, Arata is felébredt. Álmosan nyújtózkodva nézett körbe.

-          Jó reggelt, Isato – mosolygott rám.

-          Reggelt – mondtam kedvetlenül.

Felállt, majd odasétált hozzám. Olyan közel jött, amennyire csak tudott, és egyenesen a szemembe nézett.

-          Mondd csak, mi a baj? Nem ilyen szoktál lenni…

-          Csak nem aludtam valami jól… Valaki rajtam feküdt egész este…

-          Oh, bocsánat… de te annyira kényelmes vagy – nevetett.

-          Kösz… de többet ne csináld… - azzal elmentem, és leültem az ágyamra, kezemben a tányérommal.

Ő leült az asztalhoz, és elkezdte reggelijét. Amikor befejeztem, elmosogattam, majd visszaraktam ágyneműm a helyére, és végigfeküdtem az ágyamon. Arata pár perc múlva odajött hozzám.

-          Mondd csak, mi a baj?

-          Hogy mi? Te. Zavarsz…

-          De mégis mi rosszat tettem? – kérdezte ártatlanul.

-    Hogy mit? Csak annyit, hogy folyton megnehezíted az életem… És most ha megkérhetlek, hagyj.. szeretnék egy kicsit egyedül lenni… 

Dai 6-sho

Vacsora után ő ismét visszament az ágyához, én pedig addig elmosogattam... Miután végeztem vele, én is ágyamra vetettem magam, és elővettem az egyik kis füzetemet, és rajzolni kezdtem... Amikor így össze voltunk zárva, azért, hogy ne gondoljak rá, mindig rajzolni szoktam... Ezzel egy kissé eltereltem a gondolataimat... Úgy belemerültem a rajzolásba, hogy nem sokkal később el is aludtam... Már csak arra ébredtem fel, hogy valami nehezet érzek a mellkasomon... Lassan kinyitottam a szeme... Azt hittem, hogy csak álmodok.. Megdörzsöltem szeme, hogy látásom valamelyest kitisztuljon... De nem álmodtam.. Arata feküdt mellettem, lábával körülfonta az enyémet, fejét a mellkasomon pihentette, egyik karjával átölelte derekam...
 - Arata - súgtam, és közben próbáltam felébreszteni.
Nem ébredt fel, csak halkan motyogott valamit, és nyöszörgött...
 - Hé, Arata! Ébredj fel - ráztam meg erősebben.
 - Hmm.. mi a baj? - nézett rám álmos tekintettel.
 - Hogy mi a baj? Mégis mit keresel az én ágyamban?
 - Rosszat álmodtam.. és nem akartam egyedül lenni.. ezért jöttem át hozzád...
 - Nem vagy kis gyerek, menj vissza a saját ágyadba... Ezen a kis helyen nem férünk el ketten...
 - Nem lehetne.. hogy esetleg...
 - Na mondd - nyögtem végül...
 - Nem lehetne, hogy akkor úgy csináljuk, hogy elférjünk?
 - Ezt mégis hogy gondolod?
 - Tudod, régen úgy aludtak az emberek, hogy a földre tették fel az ágyneműt, meg mindent...
 - Azt karod, hogy a földön aludjunk? - kérdeztem csodálkozva.
 - Igen... Mind a ketten letesszük a saját cuccunk, és akkor elférünk...
 - Hogy veled mennyi baj van - sóhajtottam - rendben.. hozd.. De csak most az egyszer.. Ezt többet ne merd eljátszani!
Felpattant az ágyról, én is felültem... Mire én lepakoltam, ő is átért az ő cuccával.. Leterítettük egymás mellé.
 - Na így megfelel? - kérdeztem.
 - Igen, köszönöm - ölelt meg.
 - Jó-jó.. de most már aludjunk...
Mindketten bebujtunk a saját helyünkre, és csakhamar el is aludtunk.. Azonabn, amikor reggel felébredtem, ismét uygan abban a  pózban voltunk, mint előzőleg...

Dai 5-sho

Remek... már megint felizgultam... ő pedig kinevetett... Nem baj... addig nem, amíg nem tudja, hogy ezt ő váltja ki belőlem... Ezúttal majdnem teljesen felöltöztem... Nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy egy szál törülközőben megyek ki hozzá... Felvettem egy alsót, és egy farmert, majd mentem, hogy most már tényleg csináljak valami kaját... Amikor ismét kimentem, ő a gépe előtt ült... Éppen írogatott valamit.. Odamentem hozzá, és fölé hajoltam... Beleolvastam írásába, de csak későn jöttem rá, hogy mi is az.. Amikor észrevett, gyorsan kinyomta a gépet...
 - Bocsi, nem tudtam hogy mi az - mentegetőztem hátra lépve, és mindkét kezem felemelve.
 - Ne lopakodj még egyszer így mögém, világos? - kiáltott rám.
 - Jó-jó, mondtam már, hogy bocsi...
 - Huh... melletted még egy nyamvadt naplót se lehet írni? - kérdezte.
 - Ohh... talán megbántottam az érzéseidet, picikém? - kérdeztem viccesen.
 - Képzeld, ez magén jellegű dolog... És nem tartozik rám - nézett rám, és közben szemei villámokat szórtak.
 - JÓ... Hagylak... Megyek csinálok valami kaját... Addig írogass nyugodtan - mentem  a konyha felé.
Bementem a konyhába, elpakoltam a nem is olyan rég vásárolt cuccokat, majd nekiláttam a főzésnek. Mivel általában az egész bandának én főzök, már elég nagy gyakorlatom van benne... Meg ha azt is hozzávesszük, hogy apám eredetileg egy chef volt... Elég hamar meglett a kaja... Feltálaltam, majd kiszóltam Arata-nak is..
 - Arata, kész a kaja. Gyere - hajoltam ki a konyha ajtaján.
Ő lassan, szinte kóvályogva jött... Fejét lesütötte... Ezt az oldalát csak én ismertem... A többiek előtt mindig erősnek mutatta magát... még a húga előtt is...  Senki se ismerte rajtam kívül a gyengéd, és sebezhető oldalát... És ezért ha csak egy kicsit is, de különlegesnek éreztem magam... És éppen ezért meg akartam tartani ezt a kis infót magamnak...
 - Figyelj.. sajnálom az előző kirohanásom... csak megijesztettél, olyan hangtalanul lopóztál mögém...
 - Nyugi, semmi baj - mosolyogtam rá, és kicsit megborzoltam  a haját - Gyere, együnk.
Rám villantott egyet régi, kisfiús mosolyai közül, és leültünk enni... Azonban valami még mindig zavart... Mégis mit írhatott a naplójába, amiről én nem tudhatok.. Eddig úgy tudtam, hogy mindent elmondunk egymásnak... Erre kiderül, hogy van egy titkos naplója... Mégis mit rejtegethet előlem?

Dai 4-sho

El se hiszem, hogy ezt tette... Ráadásnak még 4 napig össze leszünk zárva... Ezek után hogy nézhetnék a szemébe?? Most vège a baràtsàgunknak... Miutàn "megkönnyebbültem", fàryolos tekintetem rà emeltem..
- Menj - lihegtem.
- Elmegyek, de előbb tisztázzunk valamit.. Emiatt a kis incidens miatt, neked nem kell rosszul érezned magad! Világos?
- Még hogy nem kell rosszul éreznem magam... Tudod te, hogy mit csináltál egy fél perccel ez előtt?
- Igen, tudom! Segítettem egy barátomnak!
- Ki kért meg rá? - förmedtem rá.
- Rendben van.. hagyjuk... Kimegyek... - állt föl szomorú képpel.
- Már az elején se kellett volna bejönnöd - mondtam, majd becsukta magam mögött az ajtót.
Csak ekkor jöttem rá, mennyire is megbántottam őt... Lassan feltápászkodtam, majd végignéztem magamon... Szánalmasan festettem.. A nadrágom félig letolva, felsőm foltos... Belenéztem a kis tükörbe... Arcom kipirosodott, hajam kócosan lógott... Rémesen néztem ki... Úgy döntöttem kitisztítom a fejem, és veszek egy zuhanyt.. Gyorsan legórtam magamról a ruháimat, be a mosógépbe... Én pedig bemásztam a zuhany alá... A vízcseppek úgy hatottak rám, mint egy hatalmas pofon.. Újra peregtem bennem az elmúlt perc történései.. És rájöttem mekkora egy idióta is voltam... Ez a pár nap nem rólam szól.. hanem Arata-ról... én meg azokat mondtam neki... Kiléptem a zuhany alól, derekamra csavartam egy törülközőt, egy másikkal félszárazra töröltem a hajam, majd vállamra vetettem és kiléptem a mosdóból... Arata az ágyon feküdt ismét... Befordult a fal felé, és még csak hátra sem pillantott... Odamentem hozzá, leültem az ágy szélére, majd egyik kezem a vállára tettem...
- Figyelj... sajnálom... Túlzásba estem... csak annyira ... khm... zavarban voltam...
- Zavarban? Mégis miért? Hisz barátok vagyunk! - fordult végre felém.
- Igaz, hogy barátok vagyunk, de akkor is... Én sem szoktam neked ebben segédkezni... Gondolj bele, TE hogy éreznél az én helyzetemben...
Felült az ágyon, maga elé meredt... Láttam, hogy arcára pír szökik, majd megrázza fejét, és rám néz...
- Igazad van.. én is sajnálom... - ölelt meg.
- Jól van, semmi baj. Na feküdj szépen vissza, én meg addig csinálok valami kaját- álltam föl, de ő elkapta a karom.
- Csak egy pillanat... Ugye nem akarsz így mászkálni?
- Miért? - kérdeztem csodálkozva.
Ő nem mondott semmit, csak rám mutatott... Követtem az ujját, és most én lettem vörös... Gyorsan visszarohantam a mosdóba, de még hallottam, ahogy ő kint nevetni kezd...

Dai 3-sho

Éreztem az illatát... alig tudtam uralkodni magamon... de muszáj volt... Nem akartam elveszíteni a legjobb barátom...
 - Na elég lesz, menj és feküdj le...
 - Jó-jó... De lőtte lenne egy kérdésem...
 - Mondd csak - álltam fel az ágyról, és indultam a mosdó felé..
 - Amikor hozzád érek, vagy megölellek... mindig lerázol.. miért?
 - Lerázlak? Ugyan már, csak képzelődsz....
 - Nem szokásom képzelődni - nézett rám komoly tekintettel.
Szinte a lelkembe látott... Nem tudtam, most mit is tehetnék... De egy dologban biztos voltam.. Ha sokáig marad ebben a pózban, és én hamarosan nem jutok el a mosdóba, abból nagy gondok lehetnek...
 - Válaszolj, kérlek... Miért csinálod ezt? Talán megbántottalak valamivel?
 - Ugyan már dehogyis!
 - Akkor miért?
 - Mondom, hogy nem rázlak le téged - mondtam kissé már felemelve a hangom.
 - Bizonyítsd! - azzal felpattant az ágyról, és a nyakamba ugrott.
Basszus, jókor jön rá ez az egész.. Én most erre nem érek rá... Lefejtettem magamról karjait.... Vagyis csak akartam, de ő nem engedte... Sajnos jelen állapotomban ő volt az erősebb...
 - Engedj - dörmögtem.
 - NEM! Amíg el nem mondod, hogy mi a baj - és még jobban magához ölelt...
Ebből baj lesz... méghozzá nagyon nagy baj... valamit ki kell találnom...
 - Nincs semmi baj! De most ki kell mennem a mosdóba...
 - Persze ennyivel nem úszod meg! - és még inkább magához ölelt...
Éreztem, hogy odalent egyre nagyobb és nagyobb leszek.. Baj van.. Ebből már nem jövök ki... Ekkor történt valami... Arata szinte kővé dermedt... Majd lassan elengedett, és lenézett... Basszus, ilyen nincs... ne mondd, hogy észrevette... Azonnal el kell innen tűnnöm... Rögtön indultam is a mosdóba....
 - Sa-sajnálom... nem tudtam, ho-hogy ezért... - fordította el tekintetét, és láttam, hogy elpirul - A-azt hittem, hogy té-tényleg van valami....
 - Mondtam neked, hogy nincs semmi - azzal becsuktam magam mögött az ajtót.
Lehúztam a cipzáromat, majd megszabadultam az alsómtól is... Annyira kemény voltam, hogy már az érintés is fájt... Muszáj lesz ezt minél hamarabb megoldanom.. már így is elég kínos a helyzet.... Amikor már éppen munkához láttam, hallom, hogy nyílik az ajtó.... Ilyen nincs.. nem csuktam be? Nem sokkal  később megláttam Arata még mindig piros arcát...
 - Izé.. mivel az én hibám, hogy nem tudtad időben.. khm... megcsinálni... és amiért... visszatartottalak... izé.... hadd segítsek... - lépett mellém.
 - Ne h-hülyéskedj m-már, csak menj k-ki - mondtam el-elfúló hangon.
 - Nem. Segítek neked - mondta határozottan, majd jobb kezének ujjait körém fonta....

Dai 2-sho

Csak ketten nem tértek vissza a harcból... Tehát ma este el is zárkózunk... Sietnem kell, és összeszedni mindent, amire szükségünk lehet... Amint ledobtam a fegyvereimet, mentem, gyorsan lezuhanyoztam, és magamra kaptam egy normális ruhát... Felkaptam a táskám, és már mentem is... Annak ellenére, hogy milyen harcok zajlottak itt a külvárosban, a belváros szinte egy másik világ volt... Itt csak úgy zajlott az élet... Rengeteg ember volt, akik csak úgy nyüzsögtek az utcákon... Boltokba csalogattak robotok embereket, és közben a hatalmas "ég karcolókon" (már nem is felhőkarcolók voltak, volt vagy 300 emeletük ha nem több) óriás képernyőkön különböző reklámok mentek. De ugyan itt osztotta meg velünk az uralkodó a gondolatait, és terveit is... Amikor egy új rendeletet törvénybe iktattak, a robotok ezen keresztül tárolták el magukban az információkat, és kezdték a végrehajtást... Amerre csak néztünk, mindenhol robotokat láttunk... Emberi ruhákban voltak, de az arcuk nem volt emberi... Akár egy rémálom... Rengeteg könyvet olvastam már a régi időkből... Sokan gondolták úgy, hogy a jövőben majd a robotok veszik át felettünk az irányítást... Hát végül csak igazuk lett... Az órámra néztem.. Nincs már sok időm, és rengeteg dolgot be kell szereznem.. Mint egy őrült kezdtem rohanni, és sikerült mindössze fél óra alatt megvenni mindent, amire az elkövetkező 4-5 napban szükségünk lehet... Visszaindultam a bázisra, és amikor megérkeztem, tudtam, hogy elkéstem... Már elkezdődött... Arata már elzárta magát... Sietnem kell... Nem foglalkoztam a többiekkel, csak egyenesen A Szobába mentem... Egyedül mi ketten tudtuk hozzá a kódot... Miután az időkorlátot beállították, csak egyszer lehetett kinyitni, és csakis kívülről... Így én utána is be tudtam menni, de ki már nem... Valamiért nem is sajnáltam... Valamiféle képen még örültem is, hogy 4 napot tölthetek vele kettesben... Beléptem, és láttam, hogy az ágyon hever, összekuporodva... A szatyrokból mindent elraktam a helyére, majd odamentem hozzá... Leültem az ágyra, ő pedig felült, majd fejét az ölembe hajtotta...
 - Megint meghaltak.. - mondta, és sírni kezdett... - Elveszítettünk 2 embert... 2 családtagot... az én hibámból.. mert nem voltam elég óvatos...
Arcából oldalra simítottam pár kósza hajtincset, majd kicsit megborzoltam a haját... Ezután halk, suttogó hangon szóltam hozzá... Pont mint régen, maikor szomorú volt..
 - Nem a te hibád volt... Mi is ugyan úgy felelősek vagyunk... Emlékezz, egy család...
 - Igen, egy család... De mindenki számít rám.. meg kell felelnem... De hogy tehetném, amikor folyton elvesztem őket?
 - Nem te veszítetted el őket.... hanem a családunk! Te pedig remek vezető vagy! Ezért bízik mindenki benned!
 - Mit érnék nélküled... Isato...
 - Ugyan már... emlékezz, engem is te mentettél meg...
 - Nem... akkor szükségem volt valakire, akiben megbízhatok, és akivel megoszthatom a gondolataim - és közben felült - Te mentettél meg engem... megmentettél attól, hogy magamba forduljak... csak miattad tudtam és tudom folytatni - nézett mélyen a szemembe.
 - Tévedsz! Ezt mind te érted el, nekem nem volt hozzá semmi közöm... Ez mind a te érdemed! Az, hogy most itt lehetünk, együtt, egy családkánt.. TE érted el.
 - Köszönöm, barátom - és átölelt...
Annyira nehéz... De ő csak barátként gondol rám... Nem tehetem tönkre ezt a barátságot az én ostoba érzéseim miatt...

Dai 1-sho

Fegyverek... a közelünkben... Nem messze tőlünk lőnek... Sikolyok visszhangoznak... Elvesztettünk valakit... Mi hárman még biztonságban vagyunk... még... ezt a rejtekhelyet nem ismerik... és azok sem tudnak ide bejutni... hőszigetelt, ezért a hőkeresővel sem találhatnak ránk.. Láttam, ahogy Arata magához húzza Chuu-t... De ő nem félt... Hiába volt még egy kislány, kezében a géppisztollyal tüzelt az ellenségre... 11 éves volt, de mesterlövész... 300 méterről kiiktatott egy KG-400-ast... Hihetetlenül ügyes, és képzett volt... Ráadásnak egyetlen sebhely se éktelenkedett rajta... Ellenben velem, és Arata-val... Szinte egész testünket varratok és sebek borították... De életben voltunk! És most csak ez számított...  Arata-ra néztem... a kémlelőnyíláson át figyelte társainkat.. Nem a semmiért választottuk őt a vezetőnknek... Mindig hideg fejjel átlátta a helyzetet, és gyorsan döntött... Gyorsan, de helyesen... Amióta ő vezet bennünket, minimális emberünk halt meg... De amikor mégis meghalt valaki, ő azt saját hibájaként könyvelte el.. Ilyenkor mély depresszióba süllyedt... Ilyenkor egyedül én voltam ott neki... Húga előtt nem akart ilyen gyengének mutatkozni... Ezért, amikor eljött ez az időszaka, mi 3-4 napra elzártuk magunkat a külvilágtól... Senki se kérdezett róla semmit, mert tudták mi történik... Tudták, hogy Arata ezt az ő érdekükben teszi... Én pedig boldog voltam, hogy mellette lehettem... Abba maradt a lövések zaja.. Óvatosan kinyitottuk a rejtekhely ajtaját... Én mentem előre... Körülnéztem... Sehol semmi... Kimásztam teljesen, és körbejártam a terepet... Csak ez után intettem nekik, hogy jöhetnek... Ők is gyorsan előbújtak, majd a többiek is csatlakoztak hozzánk... Visszamentünk a bunkerünkbe... Egy gazdag kutató támogatott minket.. Ellene volt ennek az egésznek.. Egészen azóta, hogy egy robot megölte a lányát... Nem szándékosan, hanem balesetből... Egy bankrablásnál történt... A bankrabló leöntötte valamivel a robotot, ami attól meghibásodott, és vaktában lövöldözni kezdett... Rengetegen meghaltak akkor... Persze ezt nem így írták meg... A vezetők szerint a bankrabló végezte ki a túszokat, amiért őt is halálra ítélték.. Minden olyan esetet, ahol a robotok embereket öltek, eltusoltak.. Aki pedig megpróbálta ezt bebizonyítani, azt kivégezték... A bunkerünk elég nagy volt, és tágas... Akár 3-400 ember is elrejtőzhetett itt.... Annak idején, a felkelés kezdetekor még nem voltak ilyen fejlett eszközeink... Akik itt vagyunk... nekünk... már nincs családunk... már csak mi vagyunk egymásnak... Szeretteinket mind elvesztettük a felkelésben... Én a szüleimet, a bátyámat, a nővéremet és az öcsémet vesztettem el... Arata-ék a szüleiket... A többiek is hasonlóan jártak... De most mi vagyunk egymás családja... A hétköznapokon, amikor nincs semmi dolgunk, mint egy nagy család beszélgetünk és hasonlók... De a harctéren is vigyázunk egymásra... Főleg ott... Itt új kötelékek alakulnak ki... Testvérek "születnek", és vannak, akik egy új generációnak adnak életetet a szebb jövő reményében.... Az én családom Arata és Chuu... amióta az eszemet tudom, velük vagyok... Ők találtak rám... pontosabban Arata... én azóta csodálom őt... ez a csodálat később tiszteletté, majd szeretetté alakult... és immáron szerelemmé... Azonban nem mondhatom el az érzéseimet... azt mindent felborítana... A legenda egy tiszta és igaz szerelemről szól.... Az enyém nem az... Mindketten fiúk vagyunk, és ezen nem változtathat semmi...