Csak ketten nem tértek vissza a harcból... Tehát ma este el is zárkózunk... Sietnem kell, és összeszedni mindent, amire szükségünk lehet... Amint ledobtam a fegyvereimet, mentem, gyorsan lezuhanyoztam, és magamra kaptam egy normális ruhát... Felkaptam a táskám, és már mentem is... Annak ellenére, hogy milyen harcok zajlottak itt a külvárosban, a belváros szinte egy másik világ volt... Itt csak úgy zajlott az élet... Rengeteg ember volt, akik csak úgy nyüzsögtek az utcákon... Boltokba csalogattak robotok embereket, és közben a hatalmas "ég karcolókon" (már nem is felhőkarcolók voltak, volt vagy 300 emeletük ha nem több) óriás képernyőkön különböző reklámok mentek. De ugyan itt osztotta meg velünk az uralkodó a gondolatait, és terveit is... Amikor egy új rendeletet törvénybe iktattak, a robotok ezen keresztül tárolták el magukban az információkat, és kezdték a végrehajtást... Amerre csak néztünk, mindenhol robotokat láttunk... Emberi ruhákban voltak, de az arcuk nem volt emberi... Akár egy rémálom... Rengeteg könyvet olvastam már a régi időkből... Sokan gondolták úgy, hogy a jövőben majd a robotok veszik át felettünk az irányítást... Hát végül csak igazuk lett... Az órámra néztem.. Nincs már sok időm, és rengeteg dolgot be kell szereznem.. Mint egy őrült kezdtem rohanni, és sikerült mindössze fél óra alatt megvenni mindent, amire az elkövetkező 4-5 napban szükségünk lehet... Visszaindultam a bázisra, és amikor megérkeztem, tudtam, hogy elkéstem... Már elkezdődött... Arata már elzárta magát... Sietnem kell... Nem foglalkoztam a többiekkel, csak egyenesen A Szobába mentem... Egyedül mi ketten tudtuk hozzá a kódot... Miután az időkorlátot beállították, csak egyszer lehetett kinyitni, és csakis kívülről... Így én utána is be tudtam menni, de ki már nem... Valamiért nem is sajnáltam... Valamiféle képen még örültem is, hogy 4 napot tölthetek vele kettesben... Beléptem, és láttam, hogy az ágyon hever, összekuporodva... A szatyrokból mindent elraktam a helyére, majd odamentem hozzá... Leültem az ágyra, ő pedig felült, majd fejét az ölembe hajtotta...
- Megint meghaltak.. - mondta, és sírni kezdett... - Elveszítettünk 2 embert... 2 családtagot... az én hibámból.. mert nem voltam elég óvatos...
Arcából oldalra simítottam pár kósza hajtincset, majd kicsit megborzoltam a haját... Ezután halk, suttogó hangon szóltam hozzá... Pont mint régen, maikor szomorú volt..
- Nem a te hibád volt... Mi is ugyan úgy felelősek vagyunk... Emlékezz, egy család...
- Igen, egy család... De mindenki számít rám.. meg kell felelnem... De hogy tehetném, amikor folyton elvesztem őket?
- Nem te veszítetted el őket.... hanem a családunk! Te pedig remek vezető vagy! Ezért bízik mindenki benned!
- Mit érnék nélküled... Isato...
- Ugyan már... emlékezz, engem is te mentettél meg...
- Nem... akkor szükségem volt valakire, akiben megbízhatok, és akivel megoszthatom a gondolataim - és közben felült - Te mentettél meg engem... megmentettél attól, hogy magamba forduljak... csak miattad tudtam és tudom folytatni - nézett mélyen a szemembe.
- Tévedsz! Ezt mind te érted el, nekem nem volt hozzá semmi közöm... Ez mind a te érdemed! Az, hogy most itt lehetünk, együtt, egy családkánt.. TE érted el.
- Köszönöm, barátom - és átölelt...
Annyira nehéz... De ő csak barátként gondol rám... Nem tehetem tönkre ezt a barátságot az én ostoba érzéseim miatt...