Dai 7-sho

Komolyan mondom, olyan, mint egy gyerek… Sose változik… Óvatosan kimásztam mellőle, és mentem zuhanyozni… Amikor kijöttem a zuhany alól, ő még mindig aludt… Úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak azt a naplót… Beléptem a gépbe, és keresgélni kezdtem… Hamar meg is találtam a keresett fájlt… Bőszen olvasni kezdtem…

„Ma újra csatába mentünk… 2 embert vesztettünk el… Az én hibámból… Ma ismét elzárkóztam… Isato ismét velem van… Sokkal tartozom neki… Nem is… Mindent neki köszönhettek! Annak idején miatta nem adtam fel. Miatta éltem tovább… Örökre a barátomként gondolok rá… Legalábbis ezt gondoltam… De már nem így látom… Már nem tudok rá barátomként gondolni… Valami megváltozott benne… És bennem is… már nem vagyunk ugyan azok, akik egykor voltunk…”

Ezt nem hiszem el… Tehát nem tekint rám barátjaként… Igaza volt.. Ezt nem kellett volna elolvasnom… De már mindegy… már nem tudok változtatni azon, mait megtettem… Kikapcsoltam a gépet, és mentem, hogy megcsináljam a reggelit. Kedvetlenül sétáltam a konyhába… Mire elkészült a reggeli, Arata is felébredt. Álmosan nyújtózkodva nézett körbe.

-          Jó reggelt, Isato – mosolygott rám.

-          Reggelt – mondtam kedvetlenül.

Felállt, majd odasétált hozzám. Olyan közel jött, amennyire csak tudott, és egyenesen a szemembe nézett.

-          Mondd csak, mi a baj? Nem ilyen szoktál lenni…

-          Csak nem aludtam valami jól… Valaki rajtam feküdt egész este…

-          Oh, bocsánat… de te annyira kényelmes vagy – nevetett.

-          Kösz… de többet ne csináld… - azzal elmentem, és leültem az ágyamra, kezemben a tányérommal.

Ő leült az asztalhoz, és elkezdte reggelijét. Amikor befejeztem, elmosogattam, majd visszaraktam ágyneműm a helyére, és végigfeküdtem az ágyamon. Arata pár perc múlva odajött hozzám.

-          Mondd csak, mi a baj?

-          Hogy mi? Te. Zavarsz…

-          De mégis mi rosszat tettem? – kérdezte ártatlanul.

-    Hogy mit? Csak annyit, hogy folyton megnehezíted az életem… És most ha megkérhetlek, hagyj.. szeretnék egy kicsit egyedül lenni… 

Dai 6-sho

Vacsora után ő ismét visszament az ágyához, én pedig addig elmosogattam... Miután végeztem vele, én is ágyamra vetettem magam, és elővettem az egyik kis füzetemet, és rajzolni kezdtem... Amikor így össze voltunk zárva, azért, hogy ne gondoljak rá, mindig rajzolni szoktam... Ezzel egy kissé eltereltem a gondolataimat... Úgy belemerültem a rajzolásba, hogy nem sokkal később el is aludtam... Már csak arra ébredtem fel, hogy valami nehezet érzek a mellkasomon... Lassan kinyitottam a szeme... Azt hittem, hogy csak álmodok.. Megdörzsöltem szeme, hogy látásom valamelyest kitisztuljon... De nem álmodtam.. Arata feküdt mellettem, lábával körülfonta az enyémet, fejét a mellkasomon pihentette, egyik karjával átölelte derekam...
 - Arata - súgtam, és közben próbáltam felébreszteni.
Nem ébredt fel, csak halkan motyogott valamit, és nyöszörgött...
 - Hé, Arata! Ébredj fel - ráztam meg erősebben.
 - Hmm.. mi a baj? - nézett rám álmos tekintettel.
 - Hogy mi a baj? Mégis mit keresel az én ágyamban?
 - Rosszat álmodtam.. és nem akartam egyedül lenni.. ezért jöttem át hozzád...
 - Nem vagy kis gyerek, menj vissza a saját ágyadba... Ezen a kis helyen nem férünk el ketten...
 - Nem lehetne.. hogy esetleg...
 - Na mondd - nyögtem végül...
 - Nem lehetne, hogy akkor úgy csináljuk, hogy elférjünk?
 - Ezt mégis hogy gondolod?
 - Tudod, régen úgy aludtak az emberek, hogy a földre tették fel az ágyneműt, meg mindent...
 - Azt karod, hogy a földön aludjunk? - kérdeztem csodálkozva.
 - Igen... Mind a ketten letesszük a saját cuccunk, és akkor elférünk...
 - Hogy veled mennyi baj van - sóhajtottam - rendben.. hozd.. De csak most az egyszer.. Ezt többet ne merd eljátszani!
Felpattant az ágyról, én is felültem... Mire én lepakoltam, ő is átért az ő cuccával.. Leterítettük egymás mellé.
 - Na így megfelel? - kérdeztem.
 - Igen, köszönöm - ölelt meg.
 - Jó-jó.. de most már aludjunk...
Mindketten bebujtunk a saját helyünkre, és csakhamar el is aludtunk.. Azonabn, amikor reggel felébredtem, ismét uygan abban a  pózban voltunk, mint előzőleg...

Dai 5-sho

Remek... már megint felizgultam... ő pedig kinevetett... Nem baj... addig nem, amíg nem tudja, hogy ezt ő váltja ki belőlem... Ezúttal majdnem teljesen felöltöztem... Nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy egy szál törülközőben megyek ki hozzá... Felvettem egy alsót, és egy farmert, majd mentem, hogy most már tényleg csináljak valami kaját... Amikor ismét kimentem, ő a gépe előtt ült... Éppen írogatott valamit.. Odamentem hozzá, és fölé hajoltam... Beleolvastam írásába, de csak későn jöttem rá, hogy mi is az.. Amikor észrevett, gyorsan kinyomta a gépet...
 - Bocsi, nem tudtam hogy mi az - mentegetőztem hátra lépve, és mindkét kezem felemelve.
 - Ne lopakodj még egyszer így mögém, világos? - kiáltott rám.
 - Jó-jó, mondtam már, hogy bocsi...
 - Huh... melletted még egy nyamvadt naplót se lehet írni? - kérdezte.
 - Ohh... talán megbántottam az érzéseidet, picikém? - kérdeztem viccesen.
 - Képzeld, ez magén jellegű dolog... És nem tartozik rám - nézett rám, és közben szemei villámokat szórtak.
 - JÓ... Hagylak... Megyek csinálok valami kaját... Addig írogass nyugodtan - mentem  a konyha felé.
Bementem a konyhába, elpakoltam a nem is olyan rég vásárolt cuccokat, majd nekiláttam a főzésnek. Mivel általában az egész bandának én főzök, már elég nagy gyakorlatom van benne... Meg ha azt is hozzávesszük, hogy apám eredetileg egy chef volt... Elég hamar meglett a kaja... Feltálaltam, majd kiszóltam Arata-nak is..
 - Arata, kész a kaja. Gyere - hajoltam ki a konyha ajtaján.
Ő lassan, szinte kóvályogva jött... Fejét lesütötte... Ezt az oldalát csak én ismertem... A többiek előtt mindig erősnek mutatta magát... még a húga előtt is...  Senki se ismerte rajtam kívül a gyengéd, és sebezhető oldalát... És ezért ha csak egy kicsit is, de különlegesnek éreztem magam... És éppen ezért meg akartam tartani ezt a kis infót magamnak...
 - Figyelj.. sajnálom az előző kirohanásom... csak megijesztettél, olyan hangtalanul lopóztál mögém...
 - Nyugi, semmi baj - mosolyogtam rá, és kicsit megborzoltam  a haját - Gyere, együnk.
Rám villantott egyet régi, kisfiús mosolyai közül, és leültünk enni... Azonban valami még mindig zavart... Mégis mit írhatott a naplójába, amiről én nem tudhatok.. Eddig úgy tudtam, hogy mindent elmondunk egymásnak... Erre kiderül, hogy van egy titkos naplója... Mégis mit rejtegethet előlem?

Dai 4-sho

El se hiszem, hogy ezt tette... Ráadásnak még 4 napig össze leszünk zárva... Ezek után hogy nézhetnék a szemébe?? Most vège a baràtsàgunknak... Miutàn "megkönnyebbültem", fàryolos tekintetem rà emeltem..
- Menj - lihegtem.
- Elmegyek, de előbb tisztázzunk valamit.. Emiatt a kis incidens miatt, neked nem kell rosszul érezned magad! Világos?
- Még hogy nem kell rosszul éreznem magam... Tudod te, hogy mit csináltál egy fél perccel ez előtt?
- Igen, tudom! Segítettem egy barátomnak!
- Ki kért meg rá? - förmedtem rá.
- Rendben van.. hagyjuk... Kimegyek... - állt föl szomorú képpel.
- Már az elején se kellett volna bejönnöd - mondtam, majd becsukta magam mögött az ajtót.
Csak ekkor jöttem rá, mennyire is megbántottam őt... Lassan feltápászkodtam, majd végignéztem magamon... Szánalmasan festettem.. A nadrágom félig letolva, felsőm foltos... Belenéztem a kis tükörbe... Arcom kipirosodott, hajam kócosan lógott... Rémesen néztem ki... Úgy döntöttem kitisztítom a fejem, és veszek egy zuhanyt.. Gyorsan legórtam magamról a ruháimat, be a mosógépbe... Én pedig bemásztam a zuhany alá... A vízcseppek úgy hatottak rám, mint egy hatalmas pofon.. Újra peregtem bennem az elmúlt perc történései.. És rájöttem mekkora egy idióta is voltam... Ez a pár nap nem rólam szól.. hanem Arata-ról... én meg azokat mondtam neki... Kiléptem a zuhany alól, derekamra csavartam egy törülközőt, egy másikkal félszárazra töröltem a hajam, majd vállamra vetettem és kiléptem a mosdóból... Arata az ágyon feküdt ismét... Befordult a fal felé, és még csak hátra sem pillantott... Odamentem hozzá, leültem az ágy szélére, majd egyik kezem a vállára tettem...
- Figyelj... sajnálom... Túlzásba estem... csak annyira ... khm... zavarban voltam...
- Zavarban? Mégis miért? Hisz barátok vagyunk! - fordult végre felém.
- Igaz, hogy barátok vagyunk, de akkor is... Én sem szoktam neked ebben segédkezni... Gondolj bele, TE hogy éreznél az én helyzetemben...
Felült az ágyon, maga elé meredt... Láttam, hogy arcára pír szökik, majd megrázza fejét, és rám néz...
- Igazad van.. én is sajnálom... - ölelt meg.
- Jól van, semmi baj. Na feküdj szépen vissza, én meg addig csinálok valami kaját- álltam föl, de ő elkapta a karom.
- Csak egy pillanat... Ugye nem akarsz így mászkálni?
- Miért? - kérdeztem csodálkozva.
Ő nem mondott semmit, csak rám mutatott... Követtem az ujját, és most én lettem vörös... Gyorsan visszarohantam a mosdóba, de még hallottam, ahogy ő kint nevetni kezd...

Dai 3-sho

Éreztem az illatát... alig tudtam uralkodni magamon... de muszáj volt... Nem akartam elveszíteni a legjobb barátom...
 - Na elég lesz, menj és feküdj le...
 - Jó-jó... De lőtte lenne egy kérdésem...
 - Mondd csak - álltam fel az ágyról, és indultam a mosdó felé..
 - Amikor hozzád érek, vagy megölellek... mindig lerázol.. miért?
 - Lerázlak? Ugyan már, csak képzelődsz....
 - Nem szokásom képzelődni - nézett rám komoly tekintettel.
Szinte a lelkembe látott... Nem tudtam, most mit is tehetnék... De egy dologban biztos voltam.. Ha sokáig marad ebben a pózban, és én hamarosan nem jutok el a mosdóba, abból nagy gondok lehetnek...
 - Válaszolj, kérlek... Miért csinálod ezt? Talán megbántottalak valamivel?
 - Ugyan már dehogyis!
 - Akkor miért?
 - Mondom, hogy nem rázlak le téged - mondtam kissé már felemelve a hangom.
 - Bizonyítsd! - azzal felpattant az ágyról, és a nyakamba ugrott.
Basszus, jókor jön rá ez az egész.. Én most erre nem érek rá... Lefejtettem magamról karjait.... Vagyis csak akartam, de ő nem engedte... Sajnos jelen állapotomban ő volt az erősebb...
 - Engedj - dörmögtem.
 - NEM! Amíg el nem mondod, hogy mi a baj - és még jobban magához ölelt...
Ebből baj lesz... méghozzá nagyon nagy baj... valamit ki kell találnom...
 - Nincs semmi baj! De most ki kell mennem a mosdóba...
 - Persze ennyivel nem úszod meg! - és még inkább magához ölelt...
Éreztem, hogy odalent egyre nagyobb és nagyobb leszek.. Baj van.. Ebből már nem jövök ki... Ekkor történt valami... Arata szinte kővé dermedt... Majd lassan elengedett, és lenézett... Basszus, ilyen nincs... ne mondd, hogy észrevette... Azonnal el kell innen tűnnöm... Rögtön indultam is a mosdóba....
 - Sa-sajnálom... nem tudtam, ho-hogy ezért... - fordította el tekintetét, és láttam, hogy elpirul - A-azt hittem, hogy té-tényleg van valami....
 - Mondtam neked, hogy nincs semmi - azzal becsuktam magam mögött az ajtót.
Lehúztam a cipzáromat, majd megszabadultam az alsómtól is... Annyira kemény voltam, hogy már az érintés is fájt... Muszáj lesz ezt minél hamarabb megoldanom.. már így is elég kínos a helyzet.... Amikor már éppen munkához láttam, hallom, hogy nyílik az ajtó.... Ilyen nincs.. nem csuktam be? Nem sokkal  később megláttam Arata még mindig piros arcát...
 - Izé.. mivel az én hibám, hogy nem tudtad időben.. khm... megcsinálni... és amiért... visszatartottalak... izé.... hadd segítsek... - lépett mellém.
 - Ne h-hülyéskedj m-már, csak menj k-ki - mondtam el-elfúló hangon.
 - Nem. Segítek neked - mondta határozottan, majd jobb kezének ujjait körém fonta....

Dai 2-sho

Csak ketten nem tértek vissza a harcból... Tehát ma este el is zárkózunk... Sietnem kell, és összeszedni mindent, amire szükségünk lehet... Amint ledobtam a fegyvereimet, mentem, gyorsan lezuhanyoztam, és magamra kaptam egy normális ruhát... Felkaptam a táskám, és már mentem is... Annak ellenére, hogy milyen harcok zajlottak itt a külvárosban, a belváros szinte egy másik világ volt... Itt csak úgy zajlott az élet... Rengeteg ember volt, akik csak úgy nyüzsögtek az utcákon... Boltokba csalogattak robotok embereket, és közben a hatalmas "ég karcolókon" (már nem is felhőkarcolók voltak, volt vagy 300 emeletük ha nem több) óriás képernyőkön különböző reklámok mentek. De ugyan itt osztotta meg velünk az uralkodó a gondolatait, és terveit is... Amikor egy új rendeletet törvénybe iktattak, a robotok ezen keresztül tárolták el magukban az információkat, és kezdték a végrehajtást... Amerre csak néztünk, mindenhol robotokat láttunk... Emberi ruhákban voltak, de az arcuk nem volt emberi... Akár egy rémálom... Rengeteg könyvet olvastam már a régi időkből... Sokan gondolták úgy, hogy a jövőben majd a robotok veszik át felettünk az irányítást... Hát végül csak igazuk lett... Az órámra néztem.. Nincs már sok időm, és rengeteg dolgot be kell szereznem.. Mint egy őrült kezdtem rohanni, és sikerült mindössze fél óra alatt megvenni mindent, amire az elkövetkező 4-5 napban szükségünk lehet... Visszaindultam a bázisra, és amikor megérkeztem, tudtam, hogy elkéstem... Már elkezdődött... Arata már elzárta magát... Sietnem kell... Nem foglalkoztam a többiekkel, csak egyenesen A Szobába mentem... Egyedül mi ketten tudtuk hozzá a kódot... Miután az időkorlátot beállították, csak egyszer lehetett kinyitni, és csakis kívülről... Így én utána is be tudtam menni, de ki már nem... Valamiért nem is sajnáltam... Valamiféle képen még örültem is, hogy 4 napot tölthetek vele kettesben... Beléptem, és láttam, hogy az ágyon hever, összekuporodva... A szatyrokból mindent elraktam a helyére, majd odamentem hozzá... Leültem az ágyra, ő pedig felült, majd fejét az ölembe hajtotta...
 - Megint meghaltak.. - mondta, és sírni kezdett... - Elveszítettünk 2 embert... 2 családtagot... az én hibámból.. mert nem voltam elég óvatos...
Arcából oldalra simítottam pár kósza hajtincset, majd kicsit megborzoltam a haját... Ezután halk, suttogó hangon szóltam hozzá... Pont mint régen, maikor szomorú volt..
 - Nem a te hibád volt... Mi is ugyan úgy felelősek vagyunk... Emlékezz, egy család...
 - Igen, egy család... De mindenki számít rám.. meg kell felelnem... De hogy tehetném, amikor folyton elvesztem őket?
 - Nem te veszítetted el őket.... hanem a családunk! Te pedig remek vezető vagy! Ezért bízik mindenki benned!
 - Mit érnék nélküled... Isato...
 - Ugyan már... emlékezz, engem is te mentettél meg...
 - Nem... akkor szükségem volt valakire, akiben megbízhatok, és akivel megoszthatom a gondolataim - és közben felült - Te mentettél meg engem... megmentettél attól, hogy magamba forduljak... csak miattad tudtam és tudom folytatni - nézett mélyen a szemembe.
 - Tévedsz! Ezt mind te érted el, nekem nem volt hozzá semmi közöm... Ez mind a te érdemed! Az, hogy most itt lehetünk, együtt, egy családkánt.. TE érted el.
 - Köszönöm, barátom - és átölelt...
Annyira nehéz... De ő csak barátként gondol rám... Nem tehetem tönkre ezt a barátságot az én ostoba érzéseim miatt...

Dai 1-sho

Fegyverek... a közelünkben... Nem messze tőlünk lőnek... Sikolyok visszhangoznak... Elvesztettünk valakit... Mi hárman még biztonságban vagyunk... még... ezt a rejtekhelyet nem ismerik... és azok sem tudnak ide bejutni... hőszigetelt, ezért a hőkeresővel sem találhatnak ránk.. Láttam, ahogy Arata magához húzza Chuu-t... De ő nem félt... Hiába volt még egy kislány, kezében a géppisztollyal tüzelt az ellenségre... 11 éves volt, de mesterlövész... 300 méterről kiiktatott egy KG-400-ast... Hihetetlenül ügyes, és képzett volt... Ráadásnak egyetlen sebhely se éktelenkedett rajta... Ellenben velem, és Arata-val... Szinte egész testünket varratok és sebek borították... De életben voltunk! És most csak ez számított...  Arata-ra néztem... a kémlelőnyíláson át figyelte társainkat.. Nem a semmiért választottuk őt a vezetőnknek... Mindig hideg fejjel átlátta a helyzetet, és gyorsan döntött... Gyorsan, de helyesen... Amióta ő vezet bennünket, minimális emberünk halt meg... De amikor mégis meghalt valaki, ő azt saját hibájaként könyvelte el.. Ilyenkor mély depresszióba süllyedt... Ilyenkor egyedül én voltam ott neki... Húga előtt nem akart ilyen gyengének mutatkozni... Ezért, amikor eljött ez az időszaka, mi 3-4 napra elzártuk magunkat a külvilágtól... Senki se kérdezett róla semmit, mert tudták mi történik... Tudták, hogy Arata ezt az ő érdekükben teszi... Én pedig boldog voltam, hogy mellette lehettem... Abba maradt a lövések zaja.. Óvatosan kinyitottuk a rejtekhely ajtaját... Én mentem előre... Körülnéztem... Sehol semmi... Kimásztam teljesen, és körbejártam a terepet... Csak ez után intettem nekik, hogy jöhetnek... Ők is gyorsan előbújtak, majd a többiek is csatlakoztak hozzánk... Visszamentünk a bunkerünkbe... Egy gazdag kutató támogatott minket.. Ellene volt ennek az egésznek.. Egészen azóta, hogy egy robot megölte a lányát... Nem szándékosan, hanem balesetből... Egy bankrablásnál történt... A bankrabló leöntötte valamivel a robotot, ami attól meghibásodott, és vaktában lövöldözni kezdett... Rengetegen meghaltak akkor... Persze ezt nem így írták meg... A vezetők szerint a bankrabló végezte ki a túszokat, amiért őt is halálra ítélték.. Minden olyan esetet, ahol a robotok embereket öltek, eltusoltak.. Aki pedig megpróbálta ezt bebizonyítani, azt kivégezték... A bunkerünk elég nagy volt, és tágas... Akár 3-400 ember is elrejtőzhetett itt.... Annak idején, a felkelés kezdetekor még nem voltak ilyen fejlett eszközeink... Akik itt vagyunk... nekünk... már nincs családunk... már csak mi vagyunk egymásnak... Szeretteinket mind elvesztettük a felkelésben... Én a szüleimet, a bátyámat, a nővéremet és az öcsémet vesztettem el... Arata-ék a szüleiket... A többiek is hasonlóan jártak... De most mi vagyunk egymás családja... A hétköznapokon, amikor nincs semmi dolgunk, mint egy nagy család beszélgetünk és hasonlók... De a harctéren is vigyázunk egymásra... Főleg ott... Itt új kötelékek alakulnak ki... Testvérek "születnek", és vannak, akik egy új generációnak adnak életetet a szebb jövő reményében.... Az én családom Arata és Chuu... amióta az eszemet tudom, velük vagyok... Ők találtak rám... pontosabban Arata... én azóta csodálom őt... ez a csodálat később tiszteletté, majd szeretetté alakult... és immáron szerelemmé... Azonban nem mondhatom el az érzéseimet... azt mindent felborítana... A legenda egy tiszta és igaz szerelemről szól.... Az enyém nem az... Mindketten fiúk vagyunk, és ezen nem változtathat semmi...