Dai 17-sho

Ezt alig hiszem el...  ezért megérte elmenni és félholttá lövetni magam! Végre Arata viszonozza az érzéseimet! Biztos, hogy ezt nem álmodom? Annyira aranyos, hogy itt ül az ágam mellett... az arca teljesen vörös... látom, mennyire meg van szeppenve... nem csodálom.... nekem is sokáig tartott elfogadnom a tényt, hogy a legjobb barátomba vagyok szerelmes...
 - Mióta? - kérdezte.
 - Tessék? - néztem rá csodálkozva.
 - Mióta... szeretsz?
Ezen most legondolkodtam... mióta is... már én se nagyon emlékszem rá... Viszont tudtam, hogy Ő pontos választ vár tőlem... De mégis mit mondjak neki.... már tudom..
 - Emlékszel, amikor gyerekként megesküdtünk egymásnak, hogy mi mindig együtt leszünk? - egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott - Már akkor csak érted éltem - mosolyogtam rá.
Láttam, hogy meglepte a válaszom. Hiszen ennek már vagy 6-7 éve... elég hosszú idő... De most rajtam volt a sor...
 - És te? - kérdeztem vissza kíváncsian.
Hatalmas, kiskutya szemeket meresztett rám, a kérdés hallatán. Teát csak most ébredt rá az érzéseire... na szépen vagyunk, nem mondom...
 - Igazából... mindig is nagyon fontos voltál nekem... szinte testvérekként nőttünk fel.. mindig együtt voltunk... de amikor egyszer csak eltűntél, úgy éreztem, mintha egy részem tűnt volna el.. magányos voltam és hiányérzetem támadt... Amikor utánad indultam, mintha pontosan tudtam volna, hogy hol vagy, céltudatosan mentem... és pontosan tudtam miket vittél magaddal, és mire lehet szükséged még... Mintha csak a te fejeddel gondolkoztam volna.. mintha bele láttam volna a gondolataidba... azt hittem ez is csak egyfajta testvér-viszony miatt alakult ki... de már tudom, hogy nem...
Nem hittem a fülemnek... szóval ez most egy szerelmi vallomás volt Arat módra?
 - Ha ilyen aranyos vagy, nem vállalok felelősséget a tetteimért - súgtam és újra megcsókoltam.
először meglepődött, majd ugyan ügyetlenül, de viszonozta a csókom... elmerültünk a pillanatban, meg se hallottuk, hogy kinyílik az ajtó és valaki bejön...
 - Na végre, hogy összejöttetek fiúk! - kiáltotta örömteli hangon Chuu és ránk vigyorgott...

Dai 16-sho

by: Arata

Hogy mi? Szeret? Ezt meg hogy érti?
 - Isato.. én is szeretlek - böktem ki végül...
láttam, hogy meglepődik, majd mosoly ül ki arcára...
 - Butus... én nem úgy értem... nem barátilag... hanem így - mondta, majd megfogta ingem gallérját, magához húzott és megcsókolt.
Ezt nem hiszem el... hát ezért viselkedett mostanában ilyen furán... Ajkai bennem is felébresztettek valamit... viszonoztam csókját... Jóleső érzés futott végig testemen... mintha megbékéltem volna... azonban csókunk félbe szakadt..
 - Áu...
 - Jaj, bocsi - mondtam gyorsan, amikor észrevettem, hogy kezemmel hozzáértem a vállán lévő sebhez.
 - Semmi baj - mondta nevetve.
Zavarban voltam... és nem csak azért, mert fájdalmat okoztam neki... hanem a csók miatt... Nem is gondolkoztam...
 - Miért csókoltál vissza? - kérdezte halkan...
 - Magam se tudom... ez tűnt helyesnek..
Nem mondott semmit... én pedig nem mertem rá nézni. Amikor viszont megszólalt, hangja teljesen megváltozott... csalódott volt.
 - Helyesnek? Úgy érted, ha egy haldokló azt mondja szeret és megcsókol, akkor az a helyes, ha visszacsókolsz?
 - Ne-em...nem úgy értettem - tiltakoztam hevesen.
 - Akkor?
 - Úgy értve tűnt helyesnek... hogy... - kezdtem, de nem tudtam mit is mondhatnék...
 - Hallgatlak... - mondta durcásan.
 - A szívem súgta, hogy így helyes - motyogtam zavartan.
Nem válaszolt... meg se mozdult... Egyszer csak felült az ágyon... Rá néztem... szemében öröm csillogott... mosolygott. olyan elbűvölően, mint eddig még sohasem.. éreztem, hogy egy nagyot dobban a szívem... nem tudom ezt megmagyarázni... de olyan volt, mintha csak most kezdenék élni...

Dai 15-sho

by: Arata

Szinte a karjaim között halt meg... A táskámból elővettem azt a speckó gyógyszert, amit még a Vállalat-tól loptunk el anno... arra fejlesztették ki, hogy mindenféle sebet és betegséget meggyógyítson. Vészhelyzetekre raktam félre, senki se tudott róla... ez pedig most vészhelyzet. Isato élete forog kockán. Amilyen gyorsan csak tudtam beadtam neki, majd felkaptam és elindultam vele vissza a bunkerba... Félúton találkoztam pár társammal... Igazság szerint le kellett volna őket teremtenem, amiért a parancsom ellenére is utánam jöttek, de most szükségem volt a segítségükre... és a járművek is jól jöttek... Az egyébként 2 napos utat fél napa alatt sikerült megtennünk... Végig Isato mellett voltam... láttam, hogy  a sérülései komolyak, de mivel Ő maga is ellátott belőle jó párat, a gyógyszer gyorsan hatott. Mindenki aggódva fogadott minket... A lányok inkább nem is jöttek túl közel.. Igazat adtam nekik... Isato szörnyen festett... A karja és a lába szinte csak csonkként lógott... mindenen csurom vér volt... Bevittük a betegszobába... amilyen gyorsan csak tudtuk, elkezdtük pótolni a vért, és infúziót kötöttünk be neki. A többiek kimentek a szobából, egyedül maradtam Isato-val. Mellette maradtam és a kezét fogtam... Próbáltam átadni neki az erőmet... Tudtam, hogy ostobaság, de úgy éreztem, hogy ezzel talán segíthetek neki... Még sohasem éreztem magam ennyire tehetetlennek... A barátom haldoklott! éreztem, hogy könnyek gördülnek le az arcomról... Behunytam a szemem, és ráborultam Isato mellkasára... Egyszer csak egy kéz letörölte a könnyeimet.. felkaptam a fejem...
 - Miért sírsz? - kérdezte hörgő hangon.
 - Isato... - néztem rá könnyes szemekkel - Hogy vagy?
 - Szerinted? Mint akit szétlőttek a robotok - nevetett, de nevetése köhögésbe fulladt...
 - Pihenned kell, ne beszélj.
 - Semmi baj... jól vagyok...
 - Isato... miért mentél el - kérdeztem alig hallhatóan...
 - Úgyse értenéd.... nem számít...
 - Mi az, hogy nem érteném? A barátod vagyok, miért titkolod mégis előlem? - kérdeztem könnyeimmel küszködve.
 - Érted tettem... - felelte nagy sokára.
 - Értem?
 - Igen... érted....
 - De mégis miért?
 - Mert szeretlek....

Dai 14-sho

Már jó messzire kerültem a bunkertől... mondjuk elég durva volt az út... több robotba is belebotlottam...és nem mindegyik találkát úsztam meg épp bőrrel... még szerencsém, hogy magammal hoztam egy elsősegély ládát is... különben már biztosan elvéreztem volna.... Bakker, több fegyvert kellett volna magammal hoznom! De minél hamarabb le akartam lépni, így nem volt időm gondolkodni...  Most is éppen egy harc közepén vagyok...éppen, hogy sikerült elbújnom az egyik szikla mögé... ha jól számoltam vagy 4 robot szállhatott rám... a munícióm pedig már fogytán van... nem biztos, hogy ezt túl élem... Igaz is... miért akarok én egyáltalán életben maradni? Hiszen nem kellek senkinek... azért éljek, hogy végig csak kóboroljak és meneküljek? Na azt már nem. Nem fogok egész életemben bujdosni! Akkor inkább itt és most meghalok! Megigazítottam a táskám és ellenőriztem a fegyvereimet. Minden rendben volt. Vettem egy mély levegőt, majd kiugrottam a szikla mögül. Tévedtem... nem 4 robot volt, hanem 6.... na de az a 2 ide vagy oda... Tüzelni kezdtem. A robotokat elég váratlanul érte az én kis kitörésem. Ezt kihasználva rögtön leszedtem a fele a bandát. De az egyik rohadék eltalálta a jobb karomat. Azonnal elejtettem a fegyvert... Nem tudtam mozgatni a karom, kénytelen voltam behúzódni ismét egy szikla mögé... Fél kézzel nehéz lesz lerendezni még 3-at... lehet, hogy tényleg itt a vég... de nem adom én magam olyan könnyen! Egyel még biztosan el tudok bánni! Bárcsak lenne nálam most egy puska... azzal simán leszedném őket innen... A hátizsákomból elővettem a maradék kötszert is. Amennyire tudtam, rendbe raktam a karomat, majd hozzá kötöttem az utolsó fegyverem. Tele töltöttem a tárat, most utoljára, majd egy újabb mély levegővétel után ismét kiugrottam rejtekhelyemről. Pont sikerült egyet leszednem, amikor egy másik eltalálta előbb a combom, aztán a bal lábam... Na ennyi volt... nekem itt van végem... de legalább 4 szemetet leszedtem... ez is valami. Tehetetlenül feküdtem a földön... már mozdulni se tudtam... mindenem sajgott. Már csak azt vártam, hogy mikor lőnek vagy fejbe, vagy szíven.... de lehet, hogy csak hagynak itt elvérezni... Hallottam, hogy a robotok egyre közelednek felém. Na akkor már csak egy lövés van hátra és békében aludhatok... örökre... már csak pár méter és ide érnek... nem kell sok... Gyorsan végig gondoltam az életem... Nem bántam meg semmit. Remek családom volt és remek barátaim. Még szerelmes is voltam... Basszus... lehet, hogy el kellett volna mondanom neki... akkor tuti egy életre megutál és elfelejt... na már mindegy. Végem van, mint a botnak. Az a két köcsög robot odajött hozzám és megállt fölöttem. Az egyik rám fogta a stukiját... remek... szívlövés... akkor ha rám találnak még felismernek. Behunytam a szemem és vártam.   Lövést hallottam... de nem éreztem semmit... Talán elvétette? Az meg hogy lehet? Még egy lövés... valami rám fröccsent... de nem éreztem a golyót a testembe hatolni... Kinyitottam a szemem... A robotok mellettem feküdtek a földön... végük volt... Előttem egy alak tűnt fel... hátizsákkal és egy puskával... egyenesen felém tartott...
 - Te meg mégis mi a jó büdös francot művelsz itt, Isato?? - ordította és behúzott egyet.
Én már alig élek, erre ez a barom behúz nekem... remek... igaz barát... de mégis mit keres itt? már mindegy. Nekem annyi... még utoljára felnevettem, aztán minden elsötétült előttem... és többé nem éreztem fájdalmat...

Dai 13-sho

by: Arata

Hála a húgomnak, rájöttem valamire. Ha én most összeomlok, azzal nem csak magamnak vagy Isato-nak teszek rosszat, hanem az egész csapatnak... a családomnak. Erősnek kell maradnom és mindenáron visszahozni Isato-t. A csapat éppen a "zárkát" fésülte át. Egy nagyobb csoport a kis asztal előtt állt, a másik pedig e fürdőben. Először a fürdőhöz mentem... Azonnal utat engedtek, amint megláttak engem. Amíg ide értem újra felvettem a "maszkom". A többiek újra az erős vezetőt látták maguk előtt, nem az összeomlott barátot. Azonban a fürdőbe érve meginogtam... A falon a csempe betört egy részen, a padlón pedig vér volt... megnéztem a kis szekrényt... hiányzott belőle némi kötés.. Tehát ellátta magát... De mégis mi a francért törte össze a csempét és a kezét? Felesleges lett volna DNS mintát venni.. hiszen csak mi ketten voltunk idebent... A másik csoport felé tartottam. Egy lapot tartottak a kezükben. Ahogy láttam Isato füzetéből lett kitépve. Oda nyújtották nekem... Egy búcsúlevél volt...

"Elmegyek, ne keressetek!!"

Isato írása volt. De mégis mi történhetett vele? Még csak furcsán se viselkedett... ugyan olyan volt, mint mindig... Én már itt semmit se értek... A családomra néztem... Kíváncsian várták a reakciómat... nem csodálom őket... biztosan ők is teljesen kiborultak... Amióta az eszünket tudjuk, mindig is együtt voltunk... már a kezdet kezdetétől Isato, Chuu és én vezettük a csapatott... erre egyikünk eltűnik... és csak egy sort hagy maga után... és rengeteg fájdalmat... Döntöttem. Én magam megyek el Isato után.- Köszi skacok, innentől átveszem - néztem a többiekre.Mind komolyan bólintottak, majd kimentek. Még körül néztem a szobában, aztán én is kimentem. A szobámba siettem, összepakoltam pár cuccomat, és néhány fegyvert. Meg vártam, amíg a többiek lemennek az ebédlőbe és akkor majd titokban kisurranhatok. Hagytam nekik egy üzenetet...

"Elmentem megkeresni Isato-t. Aki utánam merni jönni, az halál fia, világos? A távollétemben a főnök Chuu és Hakuri! Követnetek kell a parancsaikat, akár csak az enyémeket! Értem ne aggódjatok, pár napon belül visszatérek Isato-val!"

A szobámban hagytam a levelet, majd én is elhagytam a bunkert...

Dai 12-sho

by: Arata

Amikor felébredtem, éreztem, hogy valami baj van. Mintha... hiányérzetem lennne. Szinte kiugrottam az ágyból. Körülnéztem... a másik ágy üres volt... a szekrényhez mentem, de hiába... üresen találtam azt is. Isato eltűnt. Bár lehet, hogy csak hamarabb ment ki... de ez akkor sem jellemző ráá... Hamar megvetettem az ágyam, majd kimentem a "zárkából". A többiek már vártak rám. Amikor megláttak, nagyon meglepődtek.
 -Isato-kun hol van? - kérdezte végül a húgom megtörve a csendet.
Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Ezek szerint mégse a Nem törődve a többiekkel átvágtam rajtuk és Isato szobájába rohantam. Amint kinyitottam az ajtót, már biztos volt... Isato elment... A felismerés ólomsúlyként nehezedett rám... Összerogytam a terhe alatt. Mégis mi a francot képzelt az az idióta? Miért lépett le csak így? Dobogó lépteket hallottam a hátam mögül. A többiek is utánam rohantak... Ugyan azt a következtetést vonták le, amit én.... Egyedül Chuu jött oda hozzám... Leguggolt mellém és átkarolta a vállam..
 - Megtaláljuk - súgta a fülembe.
Én megszólalni se tudtam... könnyek csorogtak végig az arcomon. Hallottam, ahogy Chuu pár utasítást oszt szét. a többiek eltűntek és csak mi ketten maradtunk... Chuu felsegített és leültetett Isato ágyára. Amint megéreztem az ismerős illatát még jobban ömleni kezdett a könnyem... nem tudtam abba hagyni... pedig jól tudtam, hogy ez egy vezérhez nem illik... sőt egy férfihoz sem...
 - Figyelj rám - kezdte lágy hangon Chuu és felemelte a fejem - El kell mondanod, hogy mi történt köztetek odabent. Biztosra veszem, hogy amiatt ment el, ami bent történt veletek.
Nem tudtam megszólalni... csak megráztam a fejem. Pár perc csend következett, amit egy hatalmas csattanás szakított félbe. Könnyeim azonnal elálltak. Kerekre nyílt szemekkel néztem húgomra, majd sajgó arcomhoz kaptam a kezem.
 - Ide figyelj! Nem érünk rá arra, hogy te az önsajnálatodba temetkezz, értve bátyó?? Minél hamarabb meg kell találnunk Isato-t és vissza hozni! Nem csak neked van rá szükséged, hanem mindnyájunknak!! - ordította a kishúgom ,mint valami katonai kiképző.
El se hiszem, hogy Ő az én húgocskám... Már felnőtt... és erősebb lett, mint bármelyikünk. Vettem egy mély levegőt, letöröltem könnyeim és felálltam az ágyról. Megpaskoltam a feje tetejét és rá mosolyogtam.
 - Köszi, Chuu.